Mit jelent az áldás és az átok a munkában?

42. cikk, 1990.

A Tóra értelmezői a következő verssel kapcsolatban kérdeznek: „Íme, ma áldást és átkot állítok elétek. Az áldást, ha megtartjátok az Úrnak, a ti Isteneteknek parancsolatait, amelyeket ma parancsolok nektek. És  átkot, ha nem engedelmeskedsz”. A kérdés az, hogy miért kezdődik egyes számban [héberül]: „Íme”? És azt is kérdezik, miért van kifejezetten „ma” írva?

Ismert, hogy a teremtés célja az Ő akarata, hogy jót tegyen teremtményeivel, ami azt jelenti, hogy minden teremtett lény úgy fogja érezni, hogy örömöt és boldogságot kap a Teremtőtől. Ezt úgy hívják, hogy „Áldott a mi Istenünk, aki az Ő dicsőségére teremtett minket”, ami azt jelenti, hogy a teremtmények örömet és boldogságot kapnak a Teremtőtől, és dicsérik a Teremtőt, hogy a teremtmények örömet és boldogságot kapnak Tőle.

Ebből következik, hogy mindenki tiszteli a Teremtőt, és ebből következik a Teremtő iránti tisztelet. Ellenben, ha a teremtmények nem kapnak Tőle örömet és boldogságot, akkor az nem teszi dicsőségessé a Teremtőt. Vagyis, ha olyan teremtményeket hoz létre, amelyek nem érzik, hogy a Teremtő örömet és boldogságot ad nekik, hanem inkább gyötrődnek és szenvednek a világban, az nem teszi dicsőségessé a Teremtőt.

Ahogy meg van írva (Zsoltárok 50): „Hívjatok engem a szorongattatás napján; megmentelek titeket, és ti dicsőíteni fogtok engem”. RASHI úgy értelmezte: „és tisztelni fogtok Engem”, hogy „Tiszteljetek Engem, mert ez az Én tiszteletem, hogy megmentem azokat, akik bíznak Bennem”. Ezt kell megértenünk: Szüksége van-e a Teremtőnek tiszteletre, hogy a teremtmények tiszteljék őt? Hiszen az Ő akarata csak az adakozás, az öröm és a boldogság átadása. Miért mondják, hogy a Teremtő azzal kap tiszteletet, hogy megmenti azokat, akik bíznak benne?

A válasz az, hogy a Teremtő tisztában van azzal, hogy a teremtmények tudják, hogy Ő azért teremtette a világot, hogy ez által a teremtett lényeknek örömet és boldogságot adjon, de ez csak úgy lehetséges, ha a teremtett lények tisztelik a Teremtőt, amiért örömet és boldogságot ad nekik. Ebből következik, hogy az „Áldott a mi Istenünk, aki minket az Ő dicsőségére teremtett” kifejezés csak akkor érvényes, ha a teremtmények tisztelik a Teremtőt, mert gyönyört és boldogságot kaptak.

Ebből következik, hogy a teremtmények megköszönik a Teremtőnek, hogy örömben és boldogságban részesülnek, és ez az érzés, abból az örömből fakad, hogy a teremtmények megkapják ezt az örömöt, a befogadók / megszerzők szívében keletkezik, és a hála révén kifelé is megnyilvánul. Vagyis az öröm befogadásának / megszerzésének mértékében az adakozó dicsősége nyilatkozik meg. A fizikai valóságban látjuk, hogy az ember hogyan tiszteli a barátját, amikor nagy ajándékot ad neki, és hogyan tiszteli őt, amikor kis ajándékot ad neki. Ez azt jelenti, hogy az a tisztelet, melyet az ajándék címzettje az ajándékozónak ad, határozza meg az ajándék nagyságának mértékét, vagyis a címzett érzésének mértékét.

Például egy olyan ember, akit a Teremtő közelebb hoz {Magához}, vagyis gondolatot és vágyat ad neki, hogy a Királyt szolgálja, biztosan másképp érzi magát, ha egy nagy Királyt szolgál: bizonyára éjjel-nappal boldog, hogy egy nagy Király szolgálatával jutalmazták meg.

Vagyis, ha valaki a Teremtőhöz imádkozik, és azt képzeli, hogy egy nagy király előtt áll, mennyire van lenyűgözve? Vagy ha egy kis királyhoz beszél, milyen benyomást tesz ez rá? Más szavakkal: aszerint, hogy az ember milyen érzéssel beszél és imádkozik, milyen az öröme és az elragadtatása, ahogy bölcseink mondták: „Tudd meg, ki előtt állsz”, vagyis egy nagy vagy egy kis király előtt.

Kiderül, hogy amilyen mértékben az ember tiszteli a Teremtőt, olyan mértékben látja, hogy melyik királyhoz imádkozik, egy nagy vagy egy kicsi királyhoz. Ebből következik, hogy a Teremtő tisztelete nem a Teremtő érdekében történik. A Teremtőt nem kell tisztelni. Inkább az ember érdekében van szükség erre a tiszteletre. Vagyis az embernek tudnia kell, hogy milyen Király előtt áll - kicsi vagy nagy {király előtt}.

Annak érdekében azonban, hogy a Teremtő akarata a cél teljességével valósuljon meg, vagyis, hogy ne legyen szégyenkezés, szükség volt egy „Tzimtzum [megszorítás] és elrejtés” nevű korrekcióra, ami azt jelenti, hogy két cselekedetre vonatkozóan volt egy Tzimtzum és elrejtés: 1) Maga a Teremtő el van rejtve előlünk, és azt kell hinnünk, hogy Ő személyes gondviseléssel bánik velünk minden teremtmény felett. 2) Az igazi öröm és boldogság a 613 Mitzvot-ban [parancsolatban/jó cselekedetben] van, amit a Zohár „613 lerakatnak” nevez, ahogyan azt a Sulam [Létra kommentár a Zohárhoz] („A Zohár könyvének bevezetése”, „Általános magyarázat mind a tizennégy parancsolatra és arra, hogyan oszlanak meg a teremtés hét napjára”, 1. pont) elmagyarázza, hogy minden Mitzvá-ban [a Mitzvot egyes számban] egy különleges fény van lerakva. Azonban ez is rejtve van előttünk, és hinnünk kell, hogy ott van, ahol megtaláljuk az örömöt és a boldogságot. Ez az elrejtés azonban csak a teremtett lények érdekében történt, hogy ne legyen szégyen a gyönyör és a boldogság befogadásakor/megszerzésekor, vagyis azért, hogy ne legyen szégyen a teremtmények részéről, akik azért kapják a gyönyört és az élvezetet, mert úgy érzik, hogy ez ellentétes a Teremtővel. Annak a szabálynak megfelelően, hogy minden ág hasonlítani akar a gyökeréhez, amikor a teremtmények a gyönyört és az élvezetet kapják, kellemetlenül fogják érezni magukat.

Ennélfogva a teremtményeknek meg kell próbálniuk mindent megtenni a Teremtő érdekében, azaz azért, hogy megelégedettséget adakozzanak a Teremtőnek és akkor forma-egyezés van közöttük, azaz a teremtmények is meg fognak tenni mindent az adakozásért, ahogy a Teremtő is. Akkor nem lesz helye a szégyennek, amit úgy hívnak, hogy  „az Ő tetteinek tökéletessége.”

Mégis, hogyan érheti el az ember azt a szintet, hogy mindent a Teremtő érdekében tegyen? Elvégre természeténél fogva az ember a megszerzés érdekében történő megszerzési vággyal születik. A bölcseink ezt mondták erről, „Ő, aki megtisztulni jön, segítséget kap.” Vagyis amikor az ember látja, hogy messze van attól, hogy minden cselekedete a Teremtő érdekében kell, hogy legyen, akkor mindenben, amit tesz, próbálkozik. Amikor azt látja, hogy egyetlen általa végrehajtott cselekedeténél sincs meg az adakozás szándéka, akkor kéri a Teremtőt, hogy adjon neki szándékot az adakozásra a cselekedetében, amit végrehajt.

Más szavakkal, kéri a Teremtőt, hogy az általa végrehajtott cselekedetnek köszönhetően, a cselekedet egy alulról jövő felébresztésként legyen, azaz egy ima arra, hogy a Teremtő küldjön neki adakozási szándékot. Ebből következik, hogy az alulról jövő felébresztés a Kli [edény], amit a Teremtő kitölthet. De amikor nincsenek cselekedetei, amelyekre azt kérhetné, hogy a Teremtő küldjön neki szándékot az értük való adakozásra, akkor ez úgy van, ahogy írva van, „Nincs fény Kli nélkül,” ami azt jelenti, hogy nincs szándék cselekedet nélkül. 

Emiatt az embernek sok cselekedetet kell tennie, és a cselekedeteknek olyanoknak kell lenniük, mint egy hiánynak, amelyekkel megkéri a Teremtőt, hogy töltse ki szükségleteiket. Az emberi természet azonban olyan, hogy amikor tudja, hogy a legfontosabb, hogy mindent a Teremtő érdekében kell tennünk, és látja, hogy a cselekedetei teljesen alacsony rendűek, akkor megveti a cselekedeteit.

Azt mondja, hogy a munkája minden esetben értéktelen, így miért vesződjön olyan keményen a fáradozással, hogy megtegye azokat. Ezért amikor nem nehéz számára a munka, akkor dolgozik. Amikor azonban ez nehéz neki, nincs ereje megerőltetnie magát és dolgozni, mert olyan gondolatok jutnak eszébe a világról, hogy nincs szükség a Tórával és a Mitzvot-tal foglalkozni, mert a világi emberek nem hisznek a jutalomban és a büntetésben. Továbbá, amikor azt látja, hogy a cselekedetei alacsony rendűek, azt mondja a cselekedeteiről, hogy azok nem teljesek.

Azt mondja, hogy biztosan tudja, hogy nem kellene jutalmat adni ilyen cselekedetért. Kiderül, hogy ebben az állapotban, amikor látja, hogy cselekedetei annyira alacsony rendűek, hogy nem érdemelnek jutalmat, ebből az következik, hogy akkor olyan állapotban van, ahol nem hisz a jutalomban és a büntetésben.

Mivel nem tudja becsapni magát és nem tudja azt mondani, hogy van vágya „a Teremtő érdekében”, hiszen látja, hogy az egész test ellene van ennek, így amikor azt mondja magának, „Ha nem a Teremtő érdekében törekszel, akkor megbüntetnek,” nem érti ezt, mert nem látja, hogyan lesz valaha is képes azt mondani, hogy a Teremtő érdekében dolgozik.

Ezért ezt úgy nevezzük, hogy „nem hisz a büntetésben”, ami azt jelenti, hogy mivel büntetést fog kapni, a Teremtő érdekében fog cselekedni. Ezt nem értheti az ember, mert hogyan lehetne büntetni valamiért, ami lehetetlen? Ami a jutalmat illeti, akkor azt mondaná, hogy nem érdemel jutalmat az ilyen cselekedetekért. Ebből következik, hogy abban az időben az ember nem hisz a jutalomban és a büntetésben, mint a világi emberek, akik szintén nem hisznek a jutalomban és a büntetésben. Ezért lenézi őket.

A bölcsekbe vetett hit nélkül azonban nem mehetünk előre. Sőt, inkább hinnünk kell a bölcsekben, akik azt mondták, hogy a munka rendje az, hogy nincs fény Kli [Edény] nélkül. Ezért az embernek hinnie kell abban, hogy amikor látja, hogy tettei nem a mennyei célt szolgálják, az egy felülről jövő feltárulás, amikor megmutatják az embernek az igazságot, hogy a megszerzési vágy irányítja az embert, és nem tehet semmit, ha az nem hoz önös hasznot.

Az ember csak akkor láthatja ezt, ha az igazság ösvényén akar járni, vagyis ha el akarja érni a Dvekut-ot [összetapadást] a Teremtővel. Ez a tudás azért adatik meg az embernek, hogy szüksége legyen a Teremtő segítségére és adakozási vágyára. Ez a vágy az embert a Teremtőhöz köti, ami azt jelenti, hogy amint jutalmul megkapja az adakozás vágyát, a Teremtő megajándékozhatja őt azzal a boldogsággal és örömmel, ami a teremtés szándékában benne volt foglaltatva azaz azt, hogy Ő {a Teremtő} jót tegyen teremtményeivel.

Ebből következik, hogy itt három megkülönböztetést kell tennünk: 1) Az ember kezdi úgy érezni, hogy hiányzik belőle az „adakozás vágyának” nevezett Kli [Edény], ugyanakkor teljesen elmerül az önszeretetben. Ez a hiány nem magából az emberből származik. Inkább hinnie kell, hogy ez a hiány, vagyis az, hogy nem tud semmit sem tenni az adakozás érdekében, olyan segítség, amely felülről érkezik az emberhez, ez a segítség pedig az, hogy hiányt érez.

2) Azt kell kérni a Teremtőtől, hogy adjon neki áldást, ami az adakozás vágya, az úgynevezett „Kli Heszed [Kegyelem-Edénye]”, ahol csak azért akar dolgozni, hogy megelégedettséget adjon Teremtőjének. Ez az, ahogyan írva van (“A Zohár könyvének bevezetése”, “Otiot de Rav Hamnuna Saba [Rav Hamnuna Saba levelei]”, 37-38. tétel): „A Heszed áldás, ahogyan írva van: ‘És én áldást árasztok rád'. Ez az értelme annak, hogy ‘Azt mondtam, az kegyelem világa fog felépülni’. A Yibanne [épülni fog] szavak építést és megértést jelentenek {héberül}, mivel Ő ezt elegendő megkülönböztetésként hozta létre, hogy megkülönböztesse azokat, akik ragaszkodnak/összetapadnak a Kedusha-val [Szentséggel] azoktól, akik letérnek a Teremtő követésének útjáról, hogy más Istenhez ragaszkodjanak/tapadjanak, ahogy írva van: ‘És most tegyetek próbára ebben’ - mondja a Seregek Ura -, ‘vajon nem nyitom-e meg nektek a Mennyek ablakait és nem öntöm-e ki számotokra az áldást, amíg az túl nem csordul’”.

Ez azt jelenti, hogy mielőtt megkapják az áldás Kelim-jét, azaz az adakozás edényeit, nincs Kelim az öröm és a boldogság megszerzésére, amiért a világot megteremtették. Ez azért van így, mert minden a Klipot-hoz fog menni és nem a Kedusha-hoz és a Kedusha teljes alapja az adakozás vágyára épül.

3) Amikor az ő 613 Mitzvot-ja olyan, mint 613 letét. Ekkor nyeri el a 613 fényt, amelyet a 613 letétbe öltöztettek. Ezt tekintik örömnek és boldogságnak, ami beléjük öltözik.

Azonban a legfontosabb munka az első állapotban van, ahol a 613-at „613 tanácsnak” nevezzük, ami tippeket jelent, hogyan kérhetjük a Teremtőtől, hogy adakozási edényeket adjon nekünk. Ebben az állapotban vannak hullámvölgyek, mert az ember gyakran úgy dönt, hogy ez a munka, mely szerint valaha is segítséget kap felülről, azaz, hogy megkapja az adakozás edényeit, lehetetlen, mivel a Teremtőtől való kéréssel kapcsolatosan azaz, hogy adja neki ezeket az edényeket, azt látja, hogy a teljes ellentéte az embernek- ahol a Teremtőnek segítenie kellett volna neki az adakozás edényeinek megszerzésében, azt látja, hogy minden egyes erőfeszítése után csak még nagyobb vágyat kapott.

Ezért az ember azt gondolja, hogy nincs értelme kérni, hiszen olyan, mintha nem figyelnének rá felülről. Ennek eredményeképpen gyakran úgy dönt, hogy nem érdemes értelmetlenül dolgozni.
Itt az embernek nagy megerősítésre van szüksége, hogy ne meneküljön el a küldetés elől, és ne mondja ki végleg: „Ez a munka nem nekem való”. Ebben az állapotban az embernek szüksége van a mennyei kegyelemre. Itt az embernek csak az értelem fölé kell emelkednie, mert látja, hogy az értelmet korrigálni kell. Vagyis ésszerűen gondolkodva, amikor számításait elvégzi, látja, hogy el kellene menekülnie a küldetés elől, és mégis hálát ad a Teremtőnek, hogy nem futott el, hogy nem dobták ki fentről a Király palotájába vezető ösvényen kívülre.

Vagyis az embernek hálásnak kell lennie és mindig köszönetet kell mondani a Teremtőnek, hogy nem fogadta el a rágalmazást, amit a test mindig mond neki, „Ez nem neked való.” A test azt mondja neki: „Látod, hogy bármennyit fáradoztál, és még mindig ugyanazon a helyen állsz, ahol elkezdted a munkát.” Azt mondja neki, „Ha tudni akarod, hogy egyáltalán sikerült-e, akkor azt látod, hogy inkább visszafejlődtél, mint haladtál.” Ez az az ok/értelmezés [látásmód], ami elválasztja őt a Kedushá-tól, hiszen értelmen belül a testnek igaza van.

Ebből következik, hogy az, hogy valaki nem menekül el a küldetésből, szintén nem a saját erejéből következik. Inkább azt kell mondania, hogy ez csak erő, amit felülről kap, hogy ne meneküljön. Más szóval, az embernek hinnie kell, hogy egyrészt megengedik neki, hogy lássa, milyen messze van az adakozás érdekében végzett munkától, ami azt jelenti, hogy visszaesett. Másrészt hinnie kell, hogy abból, hogy nem menekült el a küldetés elől, és gyakran az értelem felett hiszi, hogy közelebb kerül és jutalma a Teremtőhöz való közeledés lesz, ebből az következik, hogy minden, amit a munkában tesz, csak az értelem feletti hitre épül.

Most már megérthetjük a verset: „Íme, ma elétek állítottam”. A „ma” azt jelenti, hogy az embernek minden egyes nap újra kell kezdenie, és azt kell mondania, hogy a mai napot azzal jutalmazzák, hogy „Íme, én”, vagyis „Én vagyok az Úr, a te Istened”, és nem menekülhet el a küldetés elől. Ez azt jelenti, hogy nem szabad azt mondania: „Már sokszor imádkoztam a Teremtőért, hogy adja nekem az adakozás edényeit, és hogy kilépjek a megszerzési vágy uralma alól, és hogy magamnak szerezzek meg, de nem kapok választ az imámra. Mi értelme van tehát még egyszer imádkozni?”

Ebből következik, hogy a „ma” szó azt jelenti, hogy „minden nap olyan legyen, mintha új lenne a szemedben”. Vagyis az embernek tudnia kell, hogy a munkában való minden kezdetet „napnak” neveznek, és az imát, amelyet az ember a Teremtőhöz intéz, hogy közelebb hozza őt a munkához, azt az imát „napnak” nevezik.

Igen, hiszen a Teremtő közelségéért szóló ima hozza létre az ember Kli-jét, ami a szükség és a vágy, és a vágy  miatt szenved az ember, mert a Teremtő nem hozza őt közel, ezért minden nap ez egy lyukat teremt az emberben. Mégis egy mély hiánynak kell lennie és nagy hiánynak kell elismerni, hogy megfelelő legyen egy nagy kitöltésnek.

Ezért minden nap egy új felülemelkedést kell megkezdenünk. Ez azt jelenti, hogy minden egyes felülemelkedés egy új hiányt teremt, amíg minden egyes napból egyetlen hosszú nap lesz, amikor ott lesz a Teremtő számára a lehetőség, hogy átadja a kitöltöttséget, amit „az adakozás vágyának” nevezünk, ami azt jelenti, hogy megkapja az ember az áldást, ami a Heszed [Kegyelem] tulajdonsága, amit „az adakozás edényeinek” nevezünk.

Ez alapján értelmezhetjük a „megtesszük és meghalljuk” jelentését. A „tenni fogunk” az alacsonyabbra vonatkozik. Vagyis az alsóbbnak hiányt kell szenvednie, vagyis szüksége van a Teremtőre, hogy segítsen neki megszerezni az adakozás edényeit, mindazoknak, akik először azt mondják: „Meg fogjuk hallani”, vagyis a testnek először meg kell hallania, hogy érdemes-e mindent megtenni a Teremtő érdekében, aztán bele fog egyezni a munkába, vagyis a Teremtő érdekében végzett munkába. De ha nem látja, hogy érdemes a Teremtő érdekében dolgozni, akkor hogyan tudna a Teremtő érdekében dolgozni?

Ezért Izrael népe - azok, akik Yashar-El [egyenesen Istenhez] akarnak fordulni, vagyis közvetlenül a Teremtőhöz, és nem a saját érdekükben - belátják, hogy a test soha nem fog beleegyezni abba, hogy a Teremtő érdekében dolgozzon. Ekkor azt mondják: „Mi a Teremtő érdekében fogunk cselekedeteket végezni, azzal a szándékkal, hogy a Teremtő érdekében cselekedjünk.” Bár látjuk, hogy nem járunk sikerrel, mivel ez természetellenes, hisszük, hogy ha kérjük a Teremtőt, hogy hallgassa meg az imánkat, akkor Ő biztosan meghallgatja az imát. Akkor meg fogjuk hallani, vagyis jutalmunk az lesz, hogy látjuk, hogy a Teremtő valóban meghallgatja az imát, és Ő megadja nekünk az adakozási vágy erejét.

Ez a jelentése Izrael népének - bár a gonosz hajlam Izrael népében sem ért egyet azzal, hogy a Teremtő érdekében és nem a saját érdekében dolgozzon az ember -, mégis hitt abban, hogy a Teremtő meghallgatja az imát, és ha kérjük Őt, hogy adja meg nekünk ezt az erőt, hogy valóban a Teremtő érdekében akarunk dolgozni, kivéve, ha a bennünk lévő gonosz hajlam ellenzi ezt, és bizony a Teremtő meghallja az imát. Bizonyosan megjutalmaznak minket azzal, hogy a Teremtő meghallja az imánkat, azáltal, hogy megkapjuk Tőle az adakozás vágyát. Akkor biztosan elmondhatjuk majd, hogy a Teremtő meghallja.

Értelmezhetjük, amit Izrael mondott: „Mi a magunk részéről megtesszük, amit megtehetünk, és kérjük Őt, hogy hallgassa meg, amit kérünk tőle, és akkor megjutalmaz minket: a ‘Meghalljuk’ állapottal, ami azt jelenti, hogy a Teremtő megadja nekünk az adakozás edényeit, amelyek az áldás edényei. Vagyis a felső bőség, amit a Teremtő adni akar, az öröm és a boldogság, ezekbe a Kelim-ekbe öltözhetnek mert a fény és a Kli [Edény] között forma-egyezés van.”

Ebből következik, hogy először hiányt kell kapnunk, ami azt jelenti, hogy az embernek valódi hiánya van arra, hogy vágyat kapjon az adakozásra. Más szóval, éreznie kell, hogy a hiány olyan nagy, hogy a világon senki más nem tudja betölteni ezt a hiányt, csak maga a Teremtő. Ekkor ez úgy tekinthető „a Teremtőre szükség van.” Ekkor az embernek szüksége van a mennyei kegyelemre, hogy ne meneküljön el a küldetésből, mert általában, amikor az ember dolgozik, és látja, hogy nem halad előre, akkor menekül a munka elől. Ezért az embernek kérnie kell a Teremtőt, hogy segítsen neki, hogy ne meneküljön el a munka kellős közepén.

Erről azt mondhatjuk, hogy az ember erőfeszítéseket tesz az adakozási vágy megszerzése érdekében. Azt az érzést, hogy nagy erőfeszítéseket tett, „öregségnek” nevezzük, ami azt jelenti, hogy már régóta ebben a munkában van. Ezért kell imádkoznunk a Teremtőhöz: „Ne vess el minket az öregség idején, ne hagyj el minket, amikor erőnk elfogy”. „Amikor erőnk elfogy” azt jelenti, hogy „elfogyott a türelmünk, hogy a sok ima után, amit felemeltünk, hogy adja meg nekünk az adakozás vágyát, azonban még mindig nem nyertük el jutalmul, hogy azt megkapjuk. Ne taszíts ki minket félúton; adj erőt, hogy kitartsunk, és ne meneküljünk a küldetés elől, és adj még több erőt, hogy imádkozzunk Hozzád, hogy adj nekünk vágyat az adakozásra.”

Tudnunk kell, hogy a munkában az „öregkor” nem az évekre vonatkozik. Az „öregkor” inkább azt jelenti, hogy az ember eljutott egy olyan állapotba, amikor azt mondja: „Látom, hogy nagy erőfeszítéseket tettem annak érdekében, hogy elérjek valamit a spiritualitásban és azt látom, hogy nem vagyok sikeres”. Ezért elfogadja azt a helyzetet, amelyben van, és azt mondja: „Talán fiatalabb emberek jönnek helyettem, akiknek több energiájuk van. Látom, hogy alkalmatlan vagyok”. Ezt nevezik a munkában „öregnek”.

Ugyanakkor a fizikai világban azt is látjuk, hogy néha az emberek korukban idősek, azaz idősek éveiket tekintve, de ugyanolyan energikusak, mint a fiatalok. Lehet olyan ember, aki már több mint nyolcvan éves, de több energiával rendelkezik és többet dolgozik, mint mások, akik nála fiatalabbak, és még mindig van benne vágy és sóvárgás, hogy elérjen valamit a fizikai világban. De a Teremtő munkájában az „öregkor” bizonyosan nem az évekről szól. Az „öregkor” inkább azt jelenti, hogy megszűnt a cél elérésére való törekvése. 

Most már értjük, hogy mit kérdeznek, miért mondja azt, hogy „Íme" egyes számban [héberül], és aztán azt mondja, hogy „Eléd állítottam”, többes számban [héberül]? A jelentés az, amit mondott (a Tav-Shin-Nun 41. cikkelyében), hogy a Teremtő azt mondta: „Íme” egyes számban, „Eléd állítottam”, ami azt jelenti, hogy „előtted” van a sokak fennhatósága, ami két fennhatóságot jelent. „És Én megadom neked ‘Íme’, ami azt jelenti, hogy jutalmul meglátod, hogy nincs egynél több fennhatóság. Más szavakkal, minden cselekedeted csak a Teremtő felé fog adakozni, és a megszerzési vágy fennhatósága megszűnik.”

Ez alapján kell értelmeznünk azt, amit bölcseink mondtak arról, hogy „ez a Táblákra van vésve”, arra utal, hogy megszabadultak a halál angyalától. Meg kell értenünk, hogy mi a halál angyalától való megszabadulás a munkában. Tudnunk kell, hogy a magunknak való kapni akarás a halál angyala. Ez az, amiről bölcseink azt mondták: „A gonoszokat életükben ‘halottaknak’ nevezzük”, mivel a forma -különbség miatt elszakadtak az Életek Életétől, amely különbség a kapni akarás maga.

Más szavakkal, az önmagáért való kapni akarás elválasztja az embert az Életek Életétől. Ki tehát az az angyal, aki megöl egy embert? A kapni akarás az. Ebből tehát az következik, hogy amikor egy embert megjutalmazzák azzal, hogy a Teremtő megadja neki az adakozás vágyát, amivel megjutalmazzák a Tóra és a Mitzvot betartásával, amikor az egyedüli fennhatóság létrejön és az önmagáért való kapni akarás belép az egyedüli fennhatóságba, ami a Teremtő hatalma, akkor megszabadul a halál angyalától, mivel az önmagáért való kapni akarás nem működik benne, mert a Teremtő megadta neki az egyedüli fennhatóságot. Ez a jelentése annak, hogy „Íme, én állok eléd”, mint abban, hogy „Én vagyok az Úr, a te Istened”, „Én állok eléd”, hogy abban az időben csak az egyedüli fennhatóság lesz.

Ezután a vers tovább értelmezi, hogy mi az áldás és mi az átok. Azt mondja: „Az áldás, ha megtartod az Úrnak, a te Istenednek parancsolatait.” Más szóval: „Mi az áldás, amit én adok? Az, hogy engedelmeskedhetsz az Úrnak, a te Istenednek parancsolatainak.” Ez kifejezetten azáltal történik, hogy az adakozás edényeivel jutalmazzák meg az embert. Ez az áldás, ahogy írva van: „az áldás, amelyet hallani fogsz”.

„És az átok", ami azt jelenti, hogy ha valaki azt látja, hogy nem hall, akkor tudnia kell, hogy a Sitra Achra [másik oldal] fennhatósága alatt áll, ami a Kedusha ellentéte, ahogy írva van: „Az áldást ‘adakozásnak’, az átkot pedig ‘megszerzésnek’ nevezzük.’”

Ebből következik, hogy az embernek minden nap újrakezdve kell  erőfeszítést tennie, hogy ne tűnjön öregnek. Meg kell próbálnia megszerezni az egyedüli fennhatóságot maga felett, mert akkor jutalma az lesz, hogy megkapja az örömöt és a boldogságot, ami a teremtés célja.